Nemrégen valahogyan elkeveredtem a Gyulai Pál utcába és elgondoltam, ki itt, ezen a szűk, fátlan józsefvárosi utcán végigmegy, vajon tudja-e, ki volt Gyulai Pál, és egyáltalán, érdekli-e az. Pedig Gyulai szerintem egyike volt azon századfordulós személyiségeknek, akikhez ma nagyon is hasonlító ismerősöket láthatunk. A kétségtelenül míves műkritikus olyan szédületes karriert futott be a magyar irodalomban, ami magasan felülmúlta a legzseniálisabb íróink, költőink társadalmi helyzetét. Hogyan sikerülhetett ez neki, aki elszegényedett nemesi családból származott, fiatalon saját kereseteiből, házitanítóskodásból élt, és aki bár Petőfi, Vörösmarty, Arany közelében serénykedett, csak sóvároghatott az irodalmi babérok után?
De telnek-múlnak az évek, és epigon-szerű versei után egyszer csak az Akadémia tiszteleti tagjai, az Országgyűlés felsőháza, a Főrendiház néhány száz előkelősége között találjuk, elnöke az irodalmi élet legfőbb szervezőjének, a Kisfaludy Társaságnak, és a legtekintélyesebb irodalmi lapok szerkesztője, egyetemi tanár. Hiszen egykor a róla elnevezett utcán bandukolt végig a Trefortból, az irodalom iránt szerinte közömbös bölcsészhallgatók okítása után. Az előrejutása nem volt véletlen, hiszen Gyulai az osztrákokkal való kiegyezés mellett állt politikailag, Deák pártjában hisz, küzd Petőfi lírájának elismeréséért, dicsőíti Vörösmarty költészetét. Nos, mindez rendjén is lett volna, ha irodalmi tekintélyét nem növeli hatalommá, amellyel akadályozta a 19-20 századi új magyar irodalom fejlődését, például Vajdát, Adyt mindössze affektálónak tartva, Mikszáthról egy szava sincs, és sokszor nem a műveik, hanem a magánéletük alapján ítélkezik alkotókról.
Általában mint ő, sokan eljutnak a-től b-ig, az ő esetében azonban a korabeli sajtó és legutóbb Beke Albert irodalomtörténészünk (Hatalom és szerep. Mundus Kiadó, 1994) az a-t bontják ki, és kimutatják, hogy Gyulait valószínűleg egy felsőosztálybeli tanítvány iránti viszonzatlan szerelem, és annak beismerése, hogy nem tud irodalmi példaképeihez felnőni a költészetével, vagyis a kisebbbségi érzés lövi ki az irodalom napszámosai közül a kicsinységét kompenzáló hatalomba. Lám, hogyan látta mindezt az irodalomtörténész? "Gyulai egy kisebbrendűség érzésétől űzött, meghiúsult nagyratörését hatalomszerzéssel kompenzáló karrierista volt. Önmagában azonban ez még nem lett volna baj... az alapvető faktort e karrierizmus következményei alkotják, amelyek súlyosabbak és veszélyesebbek, mint maga az indítóok".
Általában egy ember tettei az egyéniségéből fakadnak, az egyéniséget pedig a gyermek- és ifjúkor érzései, tapasztalatai mellett az öröklött tulajdonságok formálják - emlékeztetett rá Beke, aki szerint gyakran a kisebbségi érzés nagyravágyássá fejlődik, az ilyen ember szakadatlanul tanul, hogy vezetővé váljon, de ennek a szerepnek a meghódításáért kész vezetetteket is feláldozni. Először van a hatalomvágy, utána kerül kiválasztásra a hatalom, amely ellen harcot hirdet, majd azt kisajátítja magának - írja. Gyulai "ahhoz, hogy (irodalmi) hatalomra tehessen szert, látszatra támadhatatlanul kellett felmutatnia kora polgári eszményeit ls, ezen a látszaton belül gátlástalanul élt mindazokkal az eszközökkel és lehetőségekkel, amelyek célszerűnek látszottak, akár esetleges vetélytársait, akár pedig a hatalom vélt vagy valóságos veszélyeztetőit kellett letérítenie". Nekem úgy tűnik, hogy mint az ország első irodalom kritikusa iskolát teremtett, de eközben nem volt tisztában azzal, hogy az ítélkezők között az egyetlen, akinek ítéletei ellen nincs fellebbezés. Hogy kíméletlen szubjektivitásával tehetségektől foszthatja meg embertársait. A műkritikusra nem lehet érvényes a mondás, hogy aki nem tudja, az tanítja. Pátriárka kort megérve szomorúan tapasztalhatta, hogy hatalma kiüresedett, az új magyar irodalom mégis kisarjadt..
