A pedagógusok körében, újabban az önkormányzatoknál is nagy vihart kavar a közoktatás teljes államosítása. Sokan gondolják úgy, hogy mivel az oktatás nevelés is egyben, az állam közvetlen és általános befolyást gyakorolhat majd az ifjúság nevelésére. Különösen, mivel ellentétben a múlttal, amikor a nevelési feladatokat az oktatás keretén belül akarták megoldani, ma az oktatás vált a nevelés részévé. De hát mi dolga lehet az államnak a fiatal nemzedék fizikai, értelmi, erkölcsi erőinek fejlesztésében, azon túl, hogy megteremti a feltételeit a család, a társadalom, a kultúra nevelő missziója számára? A történelem nem egy példáját mutatta fel az éppen aktuális hatalom nevelési törekvéseinek kárhozatairól.
A görögöknél először vitatja el az állam a családtól a nevelést, hogy a szemlélet formálás alapjául a kiváltságos helyzetet igazoló hősi múltat tegye meg, ennek érdekében történik a testi erő fejlesztése. Ez első jele annak, hogy az állam, a hatalom csak magának tud nevelni. Ezzel szemben az eszében bízó, leleményes, tapasztalataival felül emelkedő Odüsszeusz szinte már a polgárság mintaképévé válhat, akinek nevelő iskolája az élet, a család, itt tanulja meg tisztelni az időseket és itt tanul meg azonosulni az értékekkel. Ennek ellentétes példája Spárta, az i.e. 8. században különvált városállam, ahol a legfőbb cél az állandó harci készültségre való nevelés, az egyéniség teljes elfojtása. Ilyen fiatalokra a mindössze 8 ezer főt számláló uralkodó osztálynak volt szüksége a hatalmát veszélyeztető, állandóan lázongó helóták 200 ezres tömegével szemben. (Pikánszky-Németh Neveléstörténet). Az athéni nevelés viszont szembe helyezkedik a spártaival. (Periklész: "Az ő nevelésüket az jellemzi, hogy szüntelenül fáradságos gyakorlatokkal edzik magukat... mi viszont szabadabb módon élünk, de nem csekélyebb elszántsággal tudunk ugyanolyan veszélyekkel szembenézni. Athénben harmonikus embereket nevelnek, nincs semmiféle központi állami szabályozás (Platón: "A családtagok, a dadák versengve nevelték a kisdedeket, mi a jó, mi a rossz". Hasonló szellemben neveltek a "paidagóguszok" is.
Az ókori Rómában a nevelési cél az ifjúság képessé tétele az állami célok szolgálatára. A "vir bonus", a jó ember az eszmény, aki rendelkezik a "virtus" férfias erényével, képes arra, hogy köztisztviselőként segíti a központi akarat érvényre jutását az egész birodalomban... és ha lehetőség nyílik rá, új provinciákkal gyarapítja Róma "örök dicsőségét". A császárság korában felbomlik a patriarchális nevelés rendje, Fabius Qintilianus, a császári udvar nevelője az otthonit "puha nevelésnek" tartja, amely a lélek és a test erejét egyaránt megtöri.
A keresztény embereszmény gyökeresen más, mint a görög-római. "Testét igen kevésre becsüli, értelmét sem sokra. A szív egyszerűsége, a lélek tisztasága becsesebb minden másnál. Az erkölcs forrása nem a tudás, hanem a hit és a szeretet... a keresztény dolga a béketűrés, a sérelmek és szenvedések bátor elviselése, a szeretet, az önfeláldozás, az önzetlenség, a nyugalom, a béke, a szegénység, az alázatottság".(Fináczy Ernő). Talán csak a Hippói püspök, Szent Ágoston hitt abban, hogy az eredendően bűnös ember "Isten kegyelme által" szellemi emberré válhat. Évszázadokon át érvényesül a vallásos nevelés kizárólagossága.
Ugorjunk innen az abszolútizmus korába (1848-1967), amikor a Habsburg birodalom szétzilálódott egységének helyreállítása érdekében a cél, hogy az oktatás felett az állam gyakorolja a főfelügyeletet. Ez a főfelügyelet nem csak az iskolára vonatkozott, hanem a házi oktatásra és a családi nevelésre is kiterjedt. Az abszolútizmus eszméivel átitatott ismereteket kötelezően el kellett sajátítaniuk a gyerekeknek, sok esetben csendőrrel vitették el őket az iskolába, emellett a szülőket súlyos pénzbüntetésre ítélték. A nem egyházi iskoláknál az előljáróság csak az iskola fenntartásáról gondoskodhatott, a szellemi vezetés a katolikus egyház dolga volt. De a protestáns egyházi iskolákat is állami felügyelet alá vette a kormányzat. Az új nevelési célt szolgálta a különben gyors fejlődése az iskolahálózatnak: az elemi iskolák száma 9000-ről 12 437-re emelkedett. De még így is elmaradt Európa fejlett országai fejlődése mögött, az állami kiadások alig 1,9 százalékát költötték a közoktatás támogatására, Spanyolország után Európában a legkevesebbet. (Pukánszky-Németh).
A kiegyezést követően a magyar liberálisok a nevelés polgárosodása mellett érveltek. Közülük például báró Eötvös József (1848-ban, majd 1867-től halálig kultuszminiszter) 1868-ban egy cikkében leszögezte: " Minden abszolút államban a nép nevelés a dolgok természeténél fogva a kormányzat egyik eszközének tekintetik, s ezért az állam a népoktatást a maga kezéből nem bocsáthatja ki. Alkotmányos országban az én meggyőződésem szerint az állam biztosága nem bizonyos elveknek elfogadásától függ, hanem függ a műveltségnek, az értelmiségnek általánosságától, ezért minden alkotmányos állam saját érdekei ellen cselekszik, ha azokat, kik őt a népművelésben segítik, ezen működésükben akadályozni akarják.
Az első világháború után az állam által kimondott tantervekben a keresztény és a kizárólagos nemzeti értékek, a nacionalizmus és az irredentizmus lett a meghatározó, de mint Gergely Jenő megállapítja: "Az iskolák a hazafias, valóban valláserkölcs keretében európai műveltséget közvetítettek". Klebersberg nagy ívű iskolai fejlesztéseihez azt is sürgette, hogy olyan szakemberek álljanak rendelkezésre, akik európai színvonalon állnak. Érdekes módon, a szigorúan célzatos tananyagba bekerülhetett Jókai, Herczeg Ferenc, Ady, Móricz, Szabó Dezső is. Hóman Bálint oktatási rendszere számos, a reformpedagógia szellemében működő iskolát is megtűrt, amelyekben polgáribb szellemben neveltek (Családi Iskola, Kerti Iskola, Új Iskola, stb.) Még a Sík Sándor vezette magyar cserkészmozgalom is egészen 1942-ig ellent tudott állni minden militáns törekvésnek. Ám ekkor már a totális nemzetnevelés a cél, amelynek következményeiről aligha kell bővebben szólnunk.
Mindezt azért idéztem fel, mert hiszem, hogy a közoktatásról és a nevelésről folyó mai vitákat történelmi kontextusba helyezve, oktatás történészek segítségével könnyebb eldönteni, éspedig remélve a nevelési feltételeket önzetlenül biztosító, ideológiailag semleges állam tartózkodó magatartása és a tanszabadság javára.
