Valahányszor az ország szuverenitásáért aggódó hangokat hallok, mindig gróf Teleki Pál második kormányzása (1939-1941) jut eszembe. Ha valaki valóban féltette a rábízott országot, ő volt az, miközben Magyarország függetlenségét nem szavatolta demokratikus országok katonai szövetsége, fejlődését nem segítették elő unióba tömörülő európai államok, s minden tehetségét latba kellett vetnie, hogy a szövetségesek - akiknek győzelmében hitt is - bízzanak benne, de Hitler se emeljen kezet Magyarországra. Nem véletlen, hogy a híres kelet-európai történész, C.A Macartney a Modern Magyarország története című munkájában két fejezetet is szentelt Telekinek.
Csicsery-Rónai István e két fejezetet tartalmazó, 1993-ban megjelent könyv előszavában Teleki Pált a magyar politikai géniusz megtestesítőjének nevezi, akinek volt ereje megtagadni a Wehrmacht átvonulási kérelmét Lengyelország hátbatámadására. A fegyveres semlegesség mellett döntött, befogadtuk a lengyel menekülteket, majd azok nyugatra szöktetésével százezer fővel segítettük a nyugati lengyel hadsereg növekedését. Ezért is tekintették a szövetségesek Kárpátalja elfoglalását, amely révén közös lengyel-magyar határ jött létre, Hitlert gyengítő lépésnek.Teleki később területi autonómiát is akart adni a ruszinoknak, amit azonban a katonai vezetés meghíúsított.
Nem kell tagadni, hogy Teleki revizió-párti politikus volt, aki 1920-ban, híres földrajztudósként a Trianonban tárgyaló magyar delegáció részére egy olyan térképet készített, amelyik hűen ábrázolta a Kárpát-medence etnikai viszonyait és szemléltette, hogy a trianoni határok mennyire gátlástalanul csatoltak el magyarlakta területeket. Jellemző, hogy a gróf Apponyi Albert vezette küldöttség csak késve huzakodott elő a térképpel, mivel Apponyi ott az egész történelmi Magyarország helyreállítására törekedett. Teleki békés úton képzelte el Erdély nagy részének visszatérését, amitől a Szovjetunióval jó viszonyt fenntartó Románia mereven elzárkózott.Végül is német-olasz döntőbíráskodással oldódott meg a probléma, amit ő kataszrófálisnak tartott. Nyíltan hangoztatta, hogy Észak-Erdély a Danaidák kétes értékű ajándékának fog bizonyulni. Magán a döntésnél a Belvederében csak mint megfigyelő kívánt részt venni. Távoll maradt az "ünnepélyes" bevonulástól, sőt előre látta, hogy a döntés hiába való volt, mivel a háború után Magyarországnak vissza kell adnia Észak-Erdélyt és mindez csak megrontotta a viszonyt az ország szomszédaival.
A bécsi döntést követően, hogy lazítson a német-magyar kapcsolatokon, örökbarátsági szerződést kötött a Hitlertől fenyegetett Jugoszláviával, annak ellenére, hogy a Délvidék Trianon óta Jugoszláviához tartozott. Végül. amikor Hitler megtámadta Jugoszláviát, Teleki igyekezett tartani magát e szerződéshez, ám ez nem sikerülhetett, Magyarország a németek felvonulási terepévé vált, amivel belesodródott a konfliktusba. Közben arról értesült, hogy ezért Anglia hadat üzenhet Magyarországnak, amit politikája vereségeként élt meg és ez közrejátszott öngyilkosságában.
Talán Teleki belpolitikája ellentmondásosabb megitélés alá esik, főleg a numerus clausus törvény elfogadtatásával, ám a javaslatot még az előző kormány terjesztette be, és az ő idejében az intézkedést nem tartották be szigorúan. Belpolitikailag működtette a több pólusú parlamentet, igaz, igen gyenge ellenzékkel, és betíltotta a nyilas pártot. Bár a katonai felkészülés sok eszközt vont el, azért gondoskodtak a tűrhető ellátásról, Az Európában dúló háború fontos nyersanyagoktól fosztotta meg Magyarország iparát, amit csak német segítséggel lehetett pótolni. Ezt kihasználva a németek jócskán késlekedtek is a jelentős magyar importjuk ellensúlyozásával az exportjukkal.
Vajon Teleki tragédiájában mi volt erősebb, az ország akkori sorsa, vagy a korrekt politikája. Inkább mind a kettő.
