Hogyan kerülhet egy, a Haway és Ausztrália között megbúvó korall-szigetcsoport a világhírek közé? Már másodszor. Először 1943 novemberében adtak hírt az akkori Gilbert-szigetekhez tartozó Tarawa-atollról, amikor óriási véráldozatokkal az amerikai tengerészgyalogosok partraszálltak rajta. Ez volt az első elfoglalt sziget, ahonnan bombatámadásokat lehetett indítani Japán ellen. Azóta több mint hat évtized telt el, 1947-ben az angolok függetlenséget adtak az egész szigetcsoportnak, majd e festői környezetben megalakult a Kiribati Köztársaság, alig több mint 100 ezer őslakossal. Az emberek egyetlen életfeltételét a halászat és az elég jelentős foszfátbányászat biztosította. A kókuszfákkal övezet napfényes park kevés turistát fogadott a szükséges infrastruktúra hiánya miatt. A kisebb szigeteket már elöntötte a tenger, fogytán volt az édesvíz is a sós víz behatolása miatt a talajba, a lakosság végül a székhely Tarawán zsúfolódott össze. Mégis, ezeknek az embereknek itt minden a hazát, az otthont jelentette. Ezért okozott nemzetközi feltünést, amikor 2012-ben Anete Tong elnök bejelentette, országa elköltözik 2000 kilométerre a Fidzsire a karabiti szigeteket fenyegető tenger elől. Az ország csekély másfél méterrel emelkedik a tengerszint főlé és a klímaváltozás miatt a tenger hamarosan elöntheti és neki gondoskodnia kell a népéről - mondta. Még azt is elárulta, hogy a foszfátbányászatból maradt tőkéből 5000 hold földet vásárolnak Fidzsi második szigetén, ahová elsőként a szakképzett lakosok távoznak a benépesítés feltételeinek biztosítására, addig is a gyerekeket felkészítik az ottani életre. Egy valamiről azonban nem írtak a lapok. Arról, hogy mindehhez mit szólnak a Fidzsi-szigetiek?
Fidzsi hivatalosan nem emelt kifogást a terv ellen, ami viszont az őslakosságot illeti, nem lehetnek biztosak a beleegyezésükben. Ennek történelmi okai vannak, ugyanis az angolok egykor 60 ezer indiai munkást telepítettek át Fidzsire, így az őslakosság kisebbségbe is került, ami miatt nem néztek jó szemmel a betelepültekre. Kérdés, hogyan viszonyulnának a tarawaiakhoz? Értékelnék-e megfelelően, hogy az új vendégekkel ismét többségbe kerülnének az indiaiakkal szemben? Ám mégiscsak új emberekkel kell osztozniuk hazájukon, földjükön, a tenger kincsestárán...
Kérdést kérdés követ még Óceániában is, hiszen nem egy Tarawa-atoll van. A Pápua Új-Guineához tartozó 30 kilométer átmérőjű Carteret-sziget 3 ezres őslakosságát ilyen elővigyázatosságból már kitelepítették, számos más helyen is meg kellett adniuk magukat a tenger inváziójának. A szakemberek klímamenekülteknek nevezik az ilyen szerencsétlen embereket, akiket végül is az éghajlatváltozás űz el otthonukból. Ők tehát nem háború elől, nem jobb megélhetésükért kerekednek fel, hanem az erőszakkal megváltoztatott természet követelésére. És hovatovább nem csak ők.
Amikor a mai világ migrációs kihívásaira idegesen reagálunk, gondolkozzunk el azon a tudományos vízión, hogy a tengerszint emelkedése miatt csak Ázsia partmenti régióiból egy milliárd emberrel indulhat népvándorlás Kína, India, Pakisztán, Bangladesh, a Fülöp-szigetek, Indokína térségéből. A tengerrel veszélyeztetett térképen látni Hollandiát, Kelet-Angliát, Indonéziát, Floridát, Latin-Amerika észak-keleti részét, ahol már 5 méteres szintemelkedés félmilliárd ember életterét veszélyezteti. A jövőben tehát a klímamenekültek óriási tömegeinek kell elindulniuk a magasabban fekvő vidékekre, országokba, ahol befogadásra kell hogy várjanak. Ha addig az emberiség nem tisztázza magában, milyen kötelességeket diktál számára az emberiesség, a szolidaritás érzése, természeti katasztrófánál súlyosabb következmények várhatók.
