Odamentem én is délután három órára. A Bécsi úton már újra villamos járt. Emlékszem, régebben itt buszon zötykölődtem, de soha nem mulasztottam el, hogy az ablakból megpillanthassam a Népszabadság behemót, szürke épületét. Aztán leszoktam erről, miután a szerkesztőség elköltözött az előkelő Corvin negyedbe, ahol nem szívesen zavartam azt az egy-két volt kollégámat, akik még megmaradtak a szerkesztőségben. És most újra itt vagyok, elvegyülve a mai kollégák között, akiket nem engednek be dolgozni, még a saját cuccaikért sem. Szolidaritásból és dacból jöttem ide: engem se engedjenek be! Ott ácsorgunk már több órája, a széles lépcsőről jön a hír, a hátsó bejáraton bemehetünk. Átsietünk. Ott is semmi. Vissza a Bécsi útra...

 Elnézem őket. Többségük fiam vagy lányom lehetne. Ki biciklivel jött,  mind farmerban, kezükben minden fajta ketyerékkel. Ugyan olyanok, mint kortársaik itt Pesten, lehettek tizenöt vagy húsz évesek, amikor a Parlament ablakából valaki kikiáltotta a köztársaságot? Azt ők nem tudták a megelőző korszakhoz hasonlítani. ha kezdetleges, de végülis demokráciában - ma úgy mondanák - szocializálódtak. Tanulták mindenben az értelmet keresni, az igazságot, és átlátni a történelmi párhuzamosságokat és a politika mögötti érdekeket. Nos, újságírók is lettek. És most állástalanul itt, lapjuktól, munkájuktól megfosztva szeretnének bejutni, hogy az egy nappal ezelőtti ide költözködéssel bent maradt könyveiket, személyes holmijaikat megkaphassák.. Személyesen még senki sem beszélt velük, kivéve a motoros futárt, aki a felfüggesztésükről szóló levelet vasárnap reggel kikézbesítette. No, de erről mindenki tudhat a TV-híradókból és nem is a szóbeszédből, mert én ugyan nem hallottam még senkitől sem az utcán, hogy ez azért nagyon durva volt. Persze akiknek ez teljesen rendjén való, azok a Népszabadság múltját idézik fel, többen közülük akkor még nem is éltek.

Több évtizeden át dolgoztam szerkesztőségekben, ebből tizenhét évet a Népszabadságnál. Vajon a mostani népszabisoknak abszolúte nem volt mit átvenniük a múltszázad végi kollégáiktól, már csak azért is, mert ugyan annál a lapnál dolgoznak? De mennyire! Mi is tisztában voltunk a Kádár-korszak potentátjainak képességeivel, magunk között sokat beszélgettünk a helytelen politikai döntésekről, bravúros módon írtunk a sorok között, kritizáltuk az embereket sértő helyi intézkedéseket, persze hogy a szocializmus megjavításáért. Legtöbb cikkünk csupán olvasószerkesztői átnézés nyomán került nyomdába. Öncenzúra révén? A hatvanas években a Népszabadság volt, amely megszólaltatta Illyés Gyulát és a többi népies írót. A gazdasági reform a lapban nyert országos elfogadottságot. Én különösen a "pártonkívüli" Magyar Nemzet, és a Magyar Hírlap munkatársaival voltam jó kapcsolatban, de egy szót sem hallottam tőlük arról, hogy lapjukat hátrányok érnék. Viszont azt elismerték, hogy a Népszabadság a sajtóban a Nemzeti Színház. Isten ments, hogy idealizáljam, csupán azt mondom, hogy a lapnak és nekik van sok mindenben vállalható történelmük…

 Ott a Bécsi úton látom is rajtuk, nincsenek kétségbe esve, pedig családos emberek. Inkább annak lehetnek tudatában, hogy bizonyos rangot jelenthet, ha a tolluktól fél egy rendszer. Már az is valami!